Hajnali eső

 

Ki tudja hány nehéz sóhaj

páráját zokogja rám

ez a hajnal szülte eső?

Megannyi fohász, felhőkben

bolyongó ima,

most cseppekbe zárva a tájra

áttetsző vízfüggönyt sző,

mit a tétova szél néha elrángat,

s láthatom, ahogy ezüsttel festi

a vézna fákat, a felkelő nap,..

…és eszembe jutsz,

fogam az ajkamba harap.

Vörös fények égnek

remegő szempillám íriszemre zuhan,

sóhajom száll, összes imám ami van,

az utolsó felhő lába alatt

hozzád indul apám,

s én még maradok itt e hanyatló hajnalon,

életem talán utolsó zátonyán.

                                                        

Könnyét hullajtja a gyertya

Fejfa tövén lobban a fény

gyertya ölt lángfátylat,

viaszkönnye hull a földre

siratja apámat.

Csend csitítja, s elaltatja

lávatestű kínom,

emlékképek előlépnek

peregnek a síron.

Gyertya jajdul, idő fordul

visszahoz a mába,

Holdezüst és fekete füst

küld az árvaságba.

Álmomban láttalak

A valóság s az álom törésvonalán

sajogva gyűrődik bennem heggyé a tudat,

a reggel markában csak halvány kép foszlány

kuporog, sápadt színekkel festve arcodat.

A rég vászna, mintha csak örökké ázna

az idő monoton csörgedező vizében,

úgy fakul, s kúszik a feledés hínára,

hogy belepje a múltat, takarja egészen.

Peregnek a napok akár búzaszemek,

ha szelével rázza sárga kalászát a nyár,

de nem tudom még, meddig emlékezhetek,

mikor fogadja az utolsó szemet, a sár.

Velem lép

Felhőkön bukdácsol az erőtlen Nap

rozsda avaron fényétől vérzik a dér,

hideg szél bolyong, szinte harap,

ahogy álmos arcomhoz ér.

Megdermedt levelek törnek el

tétova lassú lépteim alatt,

de nem szisszennek fel,

a fájdalom bennük maradt.

Szomorú gondolatom röppen

a hallgatás csendbe vájt odújából,

Édesapám velem lép a leszálló ködben,

kilépett mellém a holtak kapujából.

Édesapám /karácsony előtt/

Feketébe öltözik a szürke,

nincs naplemente ezen az alkonyon,

felhők alatt közel jön a messze,

köd folyik át a meztelen bokrokon.

Csend csobog, árad, körbezár lassan

leszek a közepén: dobogó sziget,

de egy emlék a hallgatásba csobban

gondolat körgyűrű hulláma reszket.

A múlt ablakán gyönge fénysugár

a hunyorogva járó emlékezet,

beles, de csak málló képeket talál,

minek keresni, mi régen elveszett?

Könnyeim kutatom, karom tárom

Keserű érzés most újra rám talál:

Mikor karodon vénád nem találom,

s injekció nélkül rád tör a halál.

Hányszor is szúrtam, hogy megmentselek?

Csak az Isten lehet a tudója,

….sejtettem, így sokáig nem lehet

de még gondolni sem akartam róla.

Feketébe öltözött a reggel

elkésve rogytam halotti ágyadra,

felhőtlen ég alatt könnyem tenger,

pont került ezernyi fulladásodra.

Mint papírt, úgy tép a fájdalom

szürke ködbe zilál  lélegzetem,

úgy ég itt benn, sajog, de oly nagyon:

csak hideg sírod keresztjét nézhetem.

Emlék

Egy barna kis kavics tenyerem közepén

Nézem, ahogy körbefonja a késő esti fény.

Formája, mint egy negyednyi dió

S oly sima akár a csendes esti tó.

Nagy a csend. Szobám csupa hallgatás

Csak egy pici pók a társam, senki más.

Ő hálójában ül, én fekszem az ágyon

Ujjaimat féltőn a kis kavicsra zárom.

Bőröm érzi hidegét, ahogy rátapad

Furcsa, mert mégis melegséget ad.

Édesapám adta egykor egy hétköznapon,

De ünnep volt az a nap, most már tudom.

Valahol meglátta s lehajolt, tenyerébe vette

Ezt a barna kis kavicsot fontosnak érezte.

Most itt van a kezemben ez a drága kő,

De édesapám otthona már rég a temető.

Tenyerem szorítom, lelkemet a gyász s bánat

Könnyeimmel üzenek az ég, egy fénylő csillagának.

Régi nyár

Apám tenyerében ott ült a nyár:

édes szemű szeder,

irigyen sárgult a kalász s a szár

a földre tett veder,

mert mézvére szétfolyt a nyelvemen

bódított a zamat,

azóta tán sohasem éreztem

ilyennek a nyarat.