Leltár

Vállakat rándító közöny

bámul a kéregető percre,

ki mellett görnyed háttal

földön kuporog a remény,

köhög , vért köp  a szorgalom,

megrázkódik sebbel teli  teste,

mely fölött  döglegyek röptét

festi  meg  a menekülő  fény.

Kivágott nyelvű harang hallgat,

a falak alatt az  ácsorgó csendek

fekete sóhajt feszítenek az égre,

s a  gyermekfélelmek pityeregnek.

Rúgásra lendül a nagy vagyon lába,

s nyüszítve elfut a kóbor emberség,

gyűlölet járőröz, övén  bilincs s törvény,

a hatalom határtalan, övé a mindenség.

Abdai szél

Mikor lehunyta szemét

az Abdai fák  alatt,

az elmúlás kezében

ott hitázott a lakat.

Míg peregtek a képek

lezárt szemhéja mögött,

az őszi szél sóhajtott,

fagyos kínok közt nyögött.

A világ gonosz maradt

és kapzsi ,telhetetlen,

tört sorsok a markokban,

és profit a zsebekben.

Maradtak a fegyverek,

felsírtak a háborúk,

és a békéért öltek,

haltak apák és fiúk.

Az ártatlanok vére

fekete földön rózsa,

a hatalom szakítja,

de mi tehetünk róla.

Nem tudhatom, hogy másnak

kínnal tűrni, hogy lehet,

hogy az urak ,mint a borsót

pergetik az életet,

a másét , a szolgáét….

és a hízott gaz mulat,

miközben törli kését,

ő dicséri az Urat.

Az Abdai fák alatt

sóhajt és felnyög a szél,

bakancsos idők jönnek,

hol az ember  nem remél.

Felszín alatt

Fölöttünk fagyos felszín,

görcs fogta ujjak rajta,

járőr a hideg örvény,

zord, kegyetlen fajta.

Harminchárom éve

ide nem jut le a fény,

didergő testünk tápja

a rothadó remény.

Víz szorít lent, és fönt

szél zajong, hullám rohan,

ujjainkat csizmák rúgják,

s a megfagyott lelkünk rian.

Kifosztott kagylóhéj létünk

üresen iszapágyra száll,

a felszínen tűzijáték mulat,

s a mederben sétál a halál.

Millióknak szótlansága,

millióknak beletörődése

kétmaréknyi urat éltet,

de senki nem bánja mégse.

Nyárvég

Nem jön velem, mert nem jöhet,

mögöttem lemaradva lépeget,

és leül majd a hárs alatt a padra,

néz utánam, pillantása simít a hajamba,

és közben az ősz ezer színével  ölel,

ha visszakiáltanék? tudom már nem felel,

elgyengült karja int, s az avarba hull

pont mint a szívem, egyre csak fakul.

És halott a nyár, bőrén megcsillan a dér,

elsiratja az ősz és temeti a tél.

Szeptember

Szemben a háztetőről

lassan lemászik az este,

cserépről cserépre áll,

majd ráfog az ereszre,

és lassan hintázva, lengve,

ráhuppan a rózsalevelekre.

Nagy, sötét mellkas a kert,

széllélegzet neszez benne,

megfeszülő  bordaágak

reccsennek a végtelenre,

mely a kerítésen ülve bámul,

kertbe ölel ,s vele tágul.

Sötétségből szárnyak nőnek,

kert - mellkasban kergetőznek,

csendet fog a bagoly karom,

viszi messze, én és a som,

hallgatjuk, hogy  szól a kuvik,

és az ősz is hozzánk bújik.

Alkony a városban

Kiül a tompa tekintetű könyöklő közöny,

bámész nyomorúság jön, biccentve köszön,

hömpölyög az idő, most az utca a meder,

sorsok fuldokolnak, de úszni egy se mer.

Templomok csendje gurul ki az útra,

zajok lépnek bele, csilingelő szilánk

cserepei a füleknek csapódnak,

ma még az Isten se néz le ránk.

Kátyúk mélyén porladó ígéretek

lesik a pattogó futóműveket,

a jelen szakadt zsebét tapogatja,

a jövő az úton valahol elveszett.

Nemes urak lomha lépte port kavar,

ravasz mosolyuk felett napozik a derű,

s míg foghegyről jó napot szólnak,

a pór szájakban szitok feszeng, a keserű.

„Szép ez a város, és hát fejlődni se rest!”

Csak halkan, mert még fel kell a valóság!

Nagy szavak hullnak a kis semmi tettekre,

és bimbót feszítve virágzik a nyomorúság.

Kiül a tompa tekintetű könyöklő közöny,

bújik az igazság, a becsület biccent s elköszön,

hömpölyög az idő, most az utca a meder,

sorsok hullája úszik, a ma csak halni mer.

Júliusi pocsolya /Reflex vers R.M. –Július/

Dörren az ég, madár csitul,

szivárvány,

villám kacsint, kék lesz tőle

a párkány,

nagy lábakon eső ballag,

de hova?

Alga zölddel integet a

pocsolya.

Megcsillanó levelek közt a rigó

fütyül egyet ,július van,

halihó!

Hajnali pára

Nézd, ahogy a hajnali pára száll,

testében bokrok, egy gubbasztó madár,

levélen, virágon, könnye felragyog,

valahogy így tűnök el, ha majd meghalok.

Nézd, ahogy a hajnali pára ül,

bámul mozdulatlan, teste  nem feszül,

árnyék és  a fény benne  összeforr,

ahogy bennem  is majd, holtan valamikor.

Nézd, ahogy a hajnali pára leng,

az ébredő táj már mocorog, feszeng,

és mikor a nap parazsa lángra gyúl,

eltűnik a pára, semmibe simul.

Nézd, ahogy a hajnali pára száll,

fönn az égen nincs felhő, madár,

eltűnik a pára, s a levél,a  virág nem ragyog,

ha eltűnök majd, szállnak-e utánam sóhajok?

Nézd, ahogy a hajnali pára száll,

csendeket sóhajt a kakukkmadár….

Májusi este

Kakukkszó, pacsirtadal

becsomagolva szépen,

áttetsző papír a csend

a vén alkony kezében.

Zöld közt apró hógolyók,

bújó gyöngyvirágkehely,

szellőtenyér rásimít,

és ő illat énekel.

Megsötétült perc pereg,

fényt suttogó csillagok,

hunyorognak huncutul

szemük tükrén én vagyok.

Ember, csillag összenéz,

halványkéklő szembogár,

múlt időknek képeit

vetíti egy fénysugár.

Harangszó

Légy vessző, elválasztójel,

vagy szóköz csupán

az egybeírt,

egybemondott hazugságok között,

hogy meglássa a legbutább is,

hogy a hazám

súlyos beteg, és minden végtagja törött!

Légy jel, üzenet,

körmöd véste kín falak vakolatán,

mutass, taníts,

tépd a hazug zászlaját, mint a szél,

mert ennyi bajt, szélhámost

nem láttak még e hazán,

légy a becsülettel,

de tenni rest, és néma ne legyél!

Légy a harang nyelve,

melynek  dühe nem csitul a bronzfalon,

légy rianás, fület süketítő,

mely végig robog az ellopott partokon!

Jó lenne, ha Ady „bamba gatyás” népe,

túllépve naiv önmagán,

élne,és nem szolgaléttel,

e gyönyörű,  magyar hazán!

Nagypéntek

Húsba, csontba vágyó szeg,

gond a kalapács fején,

istent ölnek emberek,

Golgotának szent hegyén.

Kínfát öntöz csorgó vér,

égig nő a fájdalom,

dárda hegye nem testvér,

tanú az, nem szánalom.

Bújik a nap, este jön

színét osztja a halál,

szikla gördül, elköszön

lélek testre nem talál.

Pokol nyílik, sír az ég,

karján bűneink hada,

szála alá, szenvedék,

bár ember a gyilkosa,

érte a kín, minden szó,

Isten elé ima száll,

„Könyörülj mindenható,

engem vigyen a halál!

Kereszt áll a Golgotán,

fáján vér, és könny ragyog,

kínnal teli éjszakán,

angyal szárnya már suhog.

Eggyé

Egymás kezét fogva, táncolni csak körbe,

egymás szemét nézve, egy gerinc se görbe,

egy nagy kört formázva, milliókból eggyé,

kedvelnék az ősök, Isten is szeretné.

Egymás kezét fogni, nem messzire lökni,

egymást nem bántani, csakis megölelni,

egy nemzetté válva mind a földön járva,

nem engedni senkit dölyfös palotába!

Egymás kezét fogva, magyarul dobogva,

egy jövőt álmodni, majdan sírhalomba’

meg nem bánva semmit, úgy hunyjon ki fényünk,

majdan letérdelve, unokáink, vérünk

szórják virágaik emlékünk porába,

és ha büszkék lesznek, nem éltünk hiába.

semmi jár (fáradtság)

bennem a semmi jár

áttetsző holt madár

semmi fa semmi ág

kietlen pusztaság

szárnya csap por repül

nincs visszhang nincs belül

csend csöppen hangtalan

cseppkő nő sorstalan

szívdombra semmi száll

lábához  a halál

ágyat vet lepihen

lüktetés rekviem

bennem a semmi  ül

nem lazul nem feszül

nincsen fény nincs árnyék

nincs ihlet ajándék

szememnek bogarán

múlt idő viaszán

emlékképp illanó

semmi száll porfogó

Bújócska, hajdanán

Elbújtam, és elrejtett a bodza,

hajamba pergett az apró, fehér virág,

üstököm sötétjének számos foltján

kuncogott a bokorban  a mellém ült világ.

Egy félszeg cinke fészke bújt velem,

tollpehely között néhány tojás,

nagy szemekkel  csak bámulta őket,

én, a guggolva is hatalmas óriás.

De nem, nem nyúltam feléjük,

számba vettem egy szivacsos ágat,

és mint, aki a cigarettát szívja,

utánoztam  drága édesapámat,

Ne bántsd fiam, lélek a madár,

mely röppen, cikáz a fák fölött,

hát hogy repül majd a majdani madár,

ha a tojás kezeid  között törött?

Bújtam tovább, mint kit keresnek

tenyerembe  rejtve lélegzetem neszét,

s hallgattam a fák között lépő

nyári szél fújta délutáni mesét.

Galamb szólt, majd utána anyám

hangja szökött be az apró bokor lakba,

és már nem  bújtam, szaladtam

boldogság lógatta lábát a nyakamba’.

Megtaláltak, hát meg lettem lelve,

mert aki fontos, akit szeretnek,

keresik, kutatják ezer erdőn át is,

s ha megtalálnak, szívükre ölelnek.

Nekidőlve verssoraidnak (reflexvers)

Kabátot és üde rügyet

szakít a nekivetkezett szél ,

a tavasz maszkot húz,

arcán jégvirág, ma ő a tél.

Por szúr a bőrbe,

millió röpülő tövis,

borzongva fázik a tó,

reszketek magam is;

és zuhan a koraszülött szirom,

de nem sírnak a fák,

a könnyeim én iszom.

Megfeszült ág recseg,

elpattan, törik,

zuhan a földre

a szétmálló rögig,

üres az ég, sehol egy madár,

baljós felleg  árnyékát

nyögi a határ.

Zúg a liget, sikolt a sás,

és dől egy fa,

hangrobbanás!

És a csend robog,

mindent zajt elüt,

néma gyász,

holtpercek mindenütt,

és egy fénysugár

megcsillan, egy ibolya fején,

kékjében látom,

hogy  feltámad a remény.

Ébredő berek

Versenyt futnak a télvégi szelek,

nád és fűzhangján üvölt a berek,

hullám ront a partra, dühe csupa jég,

rozsda marta fehér a felkelő vidék.

Kökény tüskéi még fogják a napot,

sugarai festenek véres szalagot,

mely az ágon, és a nád között lobog,

a megtorpant sötét barázdán csorog.

Felszakad az ég, kékje bíbort lángol,

véres kardot fest a lengő fűzfaágból,

mely kíméletlenül le a földre csap,

bár tövis marta testét, de szabad lett a nap.

Mosogat-ás ( Artur barátomnak)

Fúj a szél, szálló por

az igazságra ül,

némaság, hallgatás

a csend lován csücsül,

ostobák, víg komák,

a bamba csorda nép,

hatalom medrében

csak szemét hordalék.

Múlt idők titkait

az idő fejti meg,

butaság hömpölyög

az arctalan tömeg,

egyszer majd valahol

a felnőtt unokák,

kimossák e kornak

majd minden igazát.

Fúj a szél, száll a por

az  igazság tűnik,

némaság, cinkosság

a sárban áll szügyig,

ispáni tolvajok

a királyság elit,

ellopják aranyunk,

de jövőnk nem lelik.

 ökölbe

Mert semmik vagyunk

ökölbe szorulva,

kirepedt bőrünkön

csordul a szív pumpálta igazság,

imát mormolunk

poros földig hajolva,

sárgult kukoricaszárként

csont sovány zörög a jóság.

Becsület vánszorog,

tartja még az emberség – járókeret,

de az ellopott jövő hűlt helyén

járdára rogy, menni tovább, minek?!

Kátyús, sáros út a jelen,

rajta zötykölődve forog az agy,

nehéz csatornatetők alól

bújik a félelem, lehelete fagy.

Szeretni kéne, lassan szótagolva,

könnyűvé téve a hangsúlyokat,

ki kéne mondani, el a világnak,

a legkisebb, legapróbb dolgokat.

Hogy nincs jó világ ott,

hol száműzött a tisztelet,

hol kétségbe esett családfák

menekülnek szakítva gyökeret,

hol a munkás csak préselt levél

a törvénykönyv lapjai között,

hogy ez a haza, ez a nemzet

miért gyűlöletbe öltözött?!

Jöjjön hát valaki, ki utat tör végre,

ki fényt gyújt a magyart sújtó sötétségbe,

ki átöleli e széthúzó nemzetet,

s a hitvány szívébe üt, egy nagy szeget!

Nekem nincs gyufám, se kalapácsom,

semmi vagyok csak  ökölbe szorulva,

szívem pumpálta vélt igazságom

csordul, s itt halok bele a lapokba.

Égi váll-lap

Lélekmadár sóhajszárnyakon,

aranycsillagok fellegváll-lapon,

könnyeket nyelő kéklő zubbonyok,

sajgó dobbanás, eltört mondatok.

Ég és föld között fájdalom kering,

igazság, jóság, ma csak véres ing,

égi váll-lapon aranycsillagok,

vigyázza lépted Isten, s angyalok!

Lát-lelet ( ügyeletes vers)

Milliomos focisták rúgják a bőrt,

pazar stadionok fűtött gyepén,

és itt, kis városunkban, te megfagysz,

és orvos hiány miatt halhatok meg én.

Mert fejlődik a város, az ország maga a csoda,

igaz, falun csak  halotti tor van,

de a parlamentben víg lakoma,

de jól van ez így, hisz ezt akarta a nép,

vagyis a politika intézte, voltaképp.

Negatív vagyok, és persze rosszindulatú,

pedig csupán egy polgár, bőrén érző szemtanú.

megtanult versek / reflexvers/

megtanult versek mint a fecskék

hintáznak tudatom villanydrótjain

s ha az emlékezés  lépte zajt csap

mikor az ég halovány kék rózsaszín

felrepülnek ők  röptük csodaszép

cikázó tollruhák örvényt festenek

bőrömön dűnék szememben tűz

ahogy a szót képpé formálja a képzelet

megtanult versek mint a fecskék

költöznek itt hagyva őszt  telet

didergő hiányuk avarközt bolyong

míg meg nem érkezik a kikelet

és villanydrót tudatom zsibong

betű és szó kering röpül

s míg örvény fest röptük mellém

a néhai  költők emléke ül

ködmadár

ködmadár ül vállakon

súlyos szárnya óriás

emberhúst a zord fagyon

kékre fest a vacogás

szürkeség öl fényeket

tapogató  vak remény

botorkálva kéreget

de itt mindenki szegény

balta éle koplaló

nem jut ág és gallyfalat

pusztaság a foglaló

erdő helyén itt maradt

sajgó nemzet zord hazán

néma tétlen védtelen

rothadt ígéret szagán

önmagának idegen

van Himnuszunk Szózatunk

bennük ezer üzenet

de hogyha csak dalolunk

és nem rakunk tüzeket

nem pusztítjuk férgeink

mind mi marja nemzetünk

régi hírünk fényeink

velük együtt elveszünk

őszi pocsolyákat gyűjtök (letisztulás)

még a versek írnak engem

két tenyerem  tükör hasonlatok

szemem metaforát kacsint

megszemélyesítők a sóhajok

homályos a költői kép

tompa arcél maszatos kontúr

bár tisztul  az egyéniség

de valahogy nem megyek még  flottul