Magamba nézek: mély ez a kút

zuhan  sebesen a  gondolat,

hanyagul dobta belém a kíváncsi öntudat.

Kérdőjellé görbül, ahogy egyre,

mélyebbre ér a szívembe, ami itt benn

 dobog monoton,mint váltók

a döcögő vonaton, egy hosszú úton,

hol könyököl az unalom.

…és nézem, egyre bámulom magam

igen, a gondolat már-már rohan

bennem a kútba, hogy megfejtse újra,

hogy ki vagyok én, mert egyszer már tudtam,

mikor anyám karján tejszagún aludtam.

De rég volt, azóta kútkávámat

oly magasra rakta fel az idő,

hogy nem hallom csobbanását sem,

ha belézuhan egy gondolatnyi kő.

Igen, már azt hiszem, túl mély vagyok,

néha magamtól fojtogatva fulladok,

lelkem olyankor, mint kolibri szárnya,

úgy verdes e testben a hús- kalitkába,

hová az Isten nem tudom mért rakott,

hol néha úgy érzem magamra is hagyott…

De mégis, nézem ezt a mély kutat

talán a fenekén a halál most mulat,

hisz ha ott van, úgy sem látom,

mint éjszakába akasztott fekete kabátom,

olyan az egyszínű halál,

 tágra tárt szemem, rá nem talál.

És nézem ezt a mély kutat,

bennem már negyvenévnyi indulat

forr, mint vulkáni magma,

tudjam meg végre ki vagyok,

 de még ma!!!

S bámulom ezt a mély kutat,

a gondolatnak csobbanása sincs,

már nem kutat,

mert rám talált a felismerés,

ami több, mint kósza feltevés:

Mert fa vagyok én, melyben erdő lakik,

ezerszínű egymásba ölelő rengeteg,

ősapáim, ősanyáim a Tóth atyafik

törzsembe égetett jele rengeteg

üzenetét hordozom,

én ki a mély kutat,

már mosolyogva bámulom.