Lettem s múlok
Jöttem ismeretlen sötét mély alagútból,
S ki tudja ki engedett, hívott e világra?
Két ember vágya? A szerelem varázsa?
Nem tudom az életem kinek, s miről szól.
Két sejt az anyaméhben összeölelkezve,
Bennük ösztönös határtalan élni akarás,
Fonódásuk erősödő, s elkészül a varázs,
S egy csöppnyi szív, az élet ritmust verte.
Lettem test, egy lélek, tudattalan kis élet,
Mely sírás nyelven beszél, kér s közöl,
Boldogság, ha anyám öleléssel üdvözöl,
S ha felkelek álmomból, hiányától félek.
Majd apró méhecskeként ide-oda szálltam
Szedegetve a virágporos drága kincseket,
Gyűjtögettem a tudást s tanultam az életet,
S egy bús napon szörnyű titokra találtam.
Lassan szívem köré tekeredett a fekete tudat,
Mely borzongással, mély fájdalommal szorít,
Hogy a halál keze majd innét, végleg elszakít,
Azóta fekete szalagot hord minden egyes nap.
Napok, hetek, évek telnek szinte észrevétlen,
A halál már közeli ismerőskén vissza-visszatér,
Elragadja szeretteim sorra, s a lélek nem remél,
Hullócsillagként zuhanok, már fakul a fényem!
|