Visszahúzódva, mint félszeggé lett tenger
Kit láncra verve hurcolt el az uralkodó apály,
Ilyenné vált szárnyaló lelkem, mozdulni sem mer,
Magány fedi kristály ablakom, fojtogat a félhomály.
A múlt idéz képeket, ahogy ölén megpihenve hallgatok
Dagály van lelkemben víg hullámok hátán feléd táncolok,
Pálmafám vagy sudár testű, fény kacsint rám zöld koronádról,
S elérem tested, puhán körbefonlak, hullik a boldogság virágpor.
De lezuhant az égről a hold, benne sárgán izzó méz ízű szerelem
Szilánkokká szakadva szét, melyek sebet ejtenek nehéz léptemen,
Szívem- lelkem sötétségbe húzza egyre a halhatatlanná lett apály,
A hold darabján sodródva élek s tudom már, soha nem lesz dagály.
S a távoli égen hirtelen egy felizzó kékes fényű apró pont rohant
Gyönyörű fényjáték a rám omló, feketén hömpölygő éjjelen,
Csalóka fény volt, egy pillanatra fellobbantotta halódó hitem,
Megdermeszt a felismerés, reményem az mi ily szépen zuhant.