Az Alkony
Betoppant az Alkony, vállán nagy zsákkal
Beszélgetésbe kezdett az öreg Délutánnal,
Hogy a tájon mi újság, s miképp járja,
De faképnél hagyták, ott maradt magába.
Bús hangulatban ült le a tavaszi mezőn,
Annak is a közepén, egy apró dombtetőn.
Szép volt a pázsit, vígan daloltak a madarak,
Így csoda-e, ha a zsák szája tátva maradt?
S ha már így esett, a pajkos szél belekapott,
Szerteszórta a benne lévő tengernyi magot,
A rohanó idő nagy kapkodások között,
Lótott, futott s minden magot megöntözött.
Kikeltek nem sokára a fekete virágok,
Sötétbe borult a mező, az ibolyás árok,
Elgurult álmait most mindenki kereste
Nagy kormos kabátjával megjött az Este.
|