A hársfán túl
Lépkedem, talpam monoton pecsét Az úton hagyja létem egyszerű jelét. Mintát rajzol, üzen, hogy itt jártam Hosszú évek multán, haza találtam.
Haza jöttem, fájdalmas a régi táj Lelkemben az érzés, sikoltó sirály. A régi házat szemem hiába kutatja Mint sírhalom, helyét domb mutatja.
Nincs már eresz s alatta fecske lak Nem kacsint búcsút, az ablakon a nap. Nincsenek falakig érő gyermeki álmaim, Csak gazos domb, s rajta remegő lábaim.
Eltűnt a nyáj, a kos s a kolomp hangja, Nincs már puli sem, hogy visszahozza. A pásztor sem faragja pipázón új sípját, S nem törli homlokába kopott inge ujját.
Csak a fűzfa áll ott, a földes út mentén Akár régen, szomorú, árnyéka egy lepkén. Pitypang virágán szárnyát nyitja-zárja S felröppen riadtan, s én indulok utána.
Fehéren vakító, fekete apró pöttyös szárnya Ide ül, oda száll, s szemem sehol sem találja. Tovatűnt, csak a pillanat mi lelkemben maradt, S szemem a távolban zöldellő, legelőre tapadt.
S megállok, ruhámba bogáncs kapaszkodik, Az égen bíbic jajong, leszáll, sopánkodik. Mutatja, hogy gyenge s törött a szárnya Menjek gyorsan, fogjam el, siessek utána.
De hiába hív, e darabot ismerem már régen, Ő a pusztában a legnagyobb, élethű színészem. Mert amit játszik az egy igazi nagy dráma, Engem jobbra hív, mert balra van kicsi fiókája.
De megnyugtatom, mégis csak utána megyek A kis csatorna partján majd megpihenhetek. Messziről látom nádas, dimbes-dombos partját, A szél orromra köti az iszapos víz, finom illatát.
Béka kórus fogad, szitakötő röppenve táncol, Hínár lebeg a vízen s szememen, ködös fátyol. Üldögélek a parton, s idézem a régi szép nyarat, Mikor lubickoltam s bámultam a fürge halakat.
Árnyék nyúlik nagyra, s félek, hogy elszakad Mellém ül az est, az idő, hogy mennyire szalad? Vadkacsák írnak, nagy V betűt a nyugodt vízre, Majd aludni térnek a lándzsás, gyékény tövébe.
Tücsök ciripel, bújik a hold, szöknek a színek, Hárs illata ölel, jókedvűen a haza felé megyek. Emlékeket szedtem, s lelkembe gyömöszölöm, Arcomon gondtalanul lógatja lábát, az öröm.
Nyárfa integet a szikrázó hold ezüstjében, Ahogy haza indulva, vissza-visszanéztem. Utolsó pillantásom szakítom a kedves tájról, Fájón búcsúzom, mint gyermek édesanyjától.
|