Hársfa /húsz év után/
Az úton merengve ballagok, cipőmön út pora Orromban virágzó hárs illata, a régi cimbora. Gyermeki időmben, de sokat futott velem Én a szél karjában, ő ziháló lélegzetemen.
Megállok. Az erdő szélén fiatal bokor, bodza A kedves hársfám legújabb, apró szomszédja. Az idő, mint könyvelő ide is rávéste jelét, S magasra emelte a fa ágát, virágát, levelét.
Örök jegyben járnak a fák, s a rohanva járó idő Évről-évre gyűrűt hoz, mint tehetős hű szerető. S amint látom, mindjárt eljön az aranylakodalom, Legalább is úgy érzem, ahogy a törzset átkarolom.
Arcomat vigyázva a kéreghez odahajtom lassan, Hogy az albérlő kis mohát, nehogy háborgassam. Ujjaim simogatják a törzs érdes nagy repedéseit, S szívem édes borzongás között, emlékkel telik.
Ölelem derekát, szívem a törzsön hevesen dobog, S a mohán, mint harmat, könnycseppem felragyog. Szégyen! Mondanák, ha látnák a hulló férfi könnyet, De tehetetlen a szem, mert benn a lélekben születnek!
Közeleg az alkony, lábam az út nyugodt porába lép, Csak lelkemben kavarog egyre, a sok színes emlék. S elindulok, hársfa illata ölel, s hangtalanul lépkedek A fa lelkembe véste magát, mint örök gyönyörű jelet!
|