Nyár volt /tíz éve árván/
Nyár volt, az ég fakókékbe, A föld üde zöldbe öltözött, Lángolt a Nap izzott fénye, Lépkedtem az út menti fák között. Virágillat lelkem poros szobáját járta S kitárta a rég bezárt maszatos ablakot, Melynek üvegén száraz barna-sárga Levél, majd áttetsző jégvirág lakott. A jelen táncra perdült S a múlt itt táncolt vele, A fejem szinte beleszédült, Remény fátylán át a jövő derengve, Elmosódva bár, de ő is forogva ropta, A boldogságnak csendült víg nevetése, … De a rideg világ, ezt mind sárba dobta, Édesapám keze hideg, s nincs szívverése. Fekete este lett hirtelen Lelkem csillagtalan sötét, Könnyeim kezére pergettem, Reszketve suttogtam nevét, Ágya előtt térdre esve kitört a fájdalom, S üvöltve kiáltottam a néma égre: Miért? … Nem tudom, hogy, de mentem a lábamon, Vánszorogva árván, indultam papért…
|