Petőfire emlékezem
Költészet. Cseng fülemben a szent szó, Édes dallam ez, lelkem legmélyére bújó, Érzések kelnek, nyitva szívem ablakát, Képek teremnek, s látom a rónát és Tiszát.
Ballag a szép folyó, partján meghajolnak a fák Vizében az árnyékok sötét arcukat mossák, A Nap az ég tetején megáll, a vízbe belebámul, Lentről visszanéz magára, de arcizma se rándul.
Majd elindul, lágy sugarával a pusztát cirógatja, Hol a csikós a kútnál inge ujját hirtelen fölhajtja, A mohás favedret, mely szinte hallhatóan szárad, A kútba lelöki, kihúzza, csinál így vagy százat.
Vályúnál marhák tolongnak, az ősi szürkefajta, Bőg egy nagyot az egyik, majd a hűs vizet issza, A csapzott puli a csikós lábánál csúfolja a tájat, Nyelve kilóg, s liheg, az ebédre még sokáig várhat.
Költészet. Cseng fülemben a szent szó, Ágyú dörög, kard csattog, trombitaszó, Édes hazám, tested rúgják durva lábak, Fiaid vérük ontják, a Szent Szabadságnak!
A róna csatatér lett s nem délibáb az a dombokon, Magyar huszárok halnak ott ezen az alkonyon, Tajtékos lovaik vérrel festett zöld pázsiton, A halálba vágtatnak, s a domb lesz szomorú sírhalom.
A Nap elbújik, s száját a felhőközt összeharapja, S az ég peremén szivárgó vérét a szél maszatolja, Fekete este lett, a tejúton csillagok térdelve Fénykönnyeik szórják a tengernyi holttestre.
Mire kel a Nap s lesz fekete Világos, Zászlók a földön, mind véres és sáros, Árvák jajongnak, anya temeti drága fiait, Most mély gyász, s csorbul a remény s a hit.
Költészet. Fülemben cseng a szó, Házadon Néked is fekete zászló, A természet s szerelem is gyászol, Halott, halott a költő, Petőfi Sándor.
|