Levelek a padon

Fáradt levelek ülnek az őszi padra

lassan elillan belőlük az élet,

merengve gondolnak  a kamasz tavaszra,

s hogy a kipattanó rügy mivé lett.

Szellők érintése, fények kacsintása

a virágporban fürdő mámor,

mind a múlt sötét kosarában ül már,

s gyönyörű nyilát  elrejtette Ámor.

Szél bolyong a meztelen fák alatt,

ma minden lépte céltalan,

a padhoz ér, a levelekre bámul,

s visszanéz rá a vörös és arany.

Elcsendesedve ül a levelek közé,

majd gyengéden beléjük ölel karja,

s egy lágy halálos keringő után,

magába zárja őket az elmúlás avarja.