Hársfa / Harminc év után/

Ez már nem az a táj,

mit lelkembe festett egy kor,

romok között idegen

az ég felé kiáltó bokor.

A kastélykertben

hol egykor virággal ölelt a hársfa,

fűrész és balta mulatott

halálos nyugalmat hagytak hátra.

Bármerre nézek

mindenütt csak romok,

könnyeket csavar belőlem a múlt,

a ledőlt falak rokonok.

Téglák között hever

ezernyi emlék, könny s öröm,

mind mozdulatlan halott,

bánat hull, feketébe öltözöm.

Gyertyaként ég bennem

a sercegő kínzó fájdalom,

súlyos léptem alatt fű jajong

s belül apámat hallgatom,

szavai port kavarnak

szívem rég nem látott polcain,

megannyi kép tűnik fel,

de a régi vörös már csak rózsaszín.

Kopott emlékeimet

a szél fújja el hidegen,

s úgy állok a szülőföldemen,

mint egy idegen.