November felé

Apám sírja körül

mindig fátyolos a táj,

lelkem fellegéből

sós eső szitál,

s mikor tenyerem

fejfájához ér,

szívemben megtorpan a vér.

Halkul, csendesedik a dobogás

óriássá lesz

bennem a hallgatás.

Magamba bújva

emléket keresek,

mint téli fagyban étket

a reszkető verebek,

de minden évben

egyre kevesebbet lelek,

lassan semmivé lesznek,

mint avarba hulló levelek.

Apám sírja körül

mindig fátyolos a táj,

de most lelkem ege

zivatarra áll,

nem tudom mi lesz,

ha fejfájához érek,

marad-e ereje

bennem a vérnek,

hogy elinduljon

újra testemben a ringbe,

vagy inkább száradni vágyna,

a szétszakított ingre.