Rongybaba

Az útszélén kereszt,

tövében gyertyák csonkjai néznek

a lángok után,az ég felé.

A fekete foltokat,

a robbanás okozta sebeket,

feltámadó füvek gyógyítják.

Befedik az apró műanyag darabokat,

és azt a néhány karosszéria elemet,

amik meglapulva itt maradtak,

itt, egy élet határán.

Jár a tekintet égről földre,

foltról fűre, és végül rátalál

egy bokor aljából figyelő

rongybabára.

Kormos a ruhája

hajából lángok loptak tincseket,

maszatos arcán

talán még mindig ott van

az utolsó „jó éjt „ puszi,

karján a szorítás nyoma:”ne félj!”

…Emlékszem, a kislányt helikopter vitte

a gyermekkorház felé,

itt lenn egy anya és egy apa

kapaszkodott abba a másodpercbe,

ami még reményt ígért.

Hazudott.

Elindulok, és nézem a sötét foltokat,

a feltámadó füveket,

ahogy testükkel takarják

a karosszéria elemeket

és a műanyag darabokat.

Majd az égre nézek és tudom

a sötét foltok nem tűnnek el,

bár mekkora lesz a fű.