Halálos vers

Már sokszor találkoztunk

az elhadart negyven év alatt,

emlékszem, hogy féltem,

mikor először láttalak:

… Kezedben apró

galamb fekszik  aléltan, mozdulatlanul,

furcsa hideg járja át a levegőt

és fáj, ahogy az élet halni tanul.

Egy apró tollpihe lassan pörögve

a szél leheletén tovarepül,

majd te is semmivé lettél,

maradtam a kis tetemmel,egyedül…..

Ki tudja már hányszor láttalak

hányszor robogott át rajtam

furcsa borzongás,

s mikor eltűntél

mindig magányosan álltam,

mint tó nélkül a téli sás.

….Haragudtam rád, mikor karjaidban

keresztanyám megpihent,

szerettem és ő is szeretett,

de amerre te hívtad,ő arra ment.

Gyűlöltelek, mikor ezek után

pár hónap múlva hozzád futott,

drága keresztapám…

…és átkoztalak, ordítottam:” te aljas dög”,

de némán hidegen nézted,

ahogy apám  testvérbátyám sírjánál csak nyög.

…. megölni akartalak, téged, kit nem lehet

majd kívántam, neked gyötrelmes hosszú életet,

s az őrület határán álltam,

mikor elszakítottad tőlem

 apámat, az édeset…..

….És a minap újra láttalak,

kezedben hervadó virággal

ültél egy padon,

rám néztél, én vissza

bámultuk egymást a hanyatló alkonyon.

És én keresni kezdtelek,

mert újra semmivé lettél,

bennem valami furcsa érzés

egyre tágult, mint hatalmas visszhangzó tér.

Hiányoztál, már szinte fájt

hogy nem vagy sehol,

de egy villám hársfának hajtott

 s ott ülsz a tűzben,  a szívem zakatol.

…elindulok feléd, eső áztatja ősz fejem,

szemedbe nézek, s karjaidba húz

 e halálos szerelem.