Oslóban

Fehér jég a hó

rajta két kopott cipő,

s bennük állok én,

a fagyon kékülő.

Fjordok otthona

kék szemű oroszlánt

rejteget,

vadászni indulok,

szívem rengeti ingemet.

A hideg szelet csúfolja

leheletem,

s ha a karmoló oroszlánt

meglelem,

a szél mehet

s én a kacér szemek alatt

az ajkakat perzselem.

Darabokra eső fellegek

között a tájra veti

sugarát a nap,

s látom ahogy a tengeren

egy hullám is a fénybe harap.

Norvég mosoly oson

s hála ül ölén,

előttem tenger, fenn a Nap

mégis rád vágytam én.

Te északnak repülve

én dél felé kihűlve,

érted verdes megmaradt fél szívem,

a fele nálad, lelkemben rianás,

szakadok, török érted, igen.

Pár óra volt csak

míg szemem tükrében

nézted magad,

s újra hónapok vesznek oda,

a boldogság már megint kitagad.

De nem őrlődöm

szívemben viszem e csöpp nyarat,

ami itt a fehér jégen perzselt,

de lelkem sajog, ahogy a gép

a fjordoktól elragad.