Bujdosó büszkeség

vánszorog  az alázat nádtengerében,

reményét falja a hideg sötét,

semmi kuporog repedt  tenyerében,

átszúrt lelke pergeti hitét.

A rozoga jelen

falát a múlt karja támogatja,

de indulatok feszülnek, reped a vakolat,

a hazugság álruháját az igazság bontja,

akasztófára tűzik az igaztalan szavakat.

Fenn a magasban

jövő kering, mint félszeg vadmadár

ki az égből látja a lángoló fészket,

kormosan izzik a feldúlt határ,

lehet hogy a jövő itt hagyja az egészet?