Kopott asztal fölött

üvegszilánkot sírnak a szemeid,

ujjaid présétől betűt sikolt a toll,

itt a múlt, újra kegyetlenül lelkedbe gyalogol,

kiássa megsüllyedt sírjukból szeretteid.

Üvegszilánkot sírnak a szemeid,

de ajkad összeszorítja a dac,

tollad tébolyultan üvölt,mégis néma maradsz,

egyre csak a jeleket vésed

már nem számít minek s kinek,

tested alagútjain hevesen száguld a véred.

Üvegszilánkot sírnak a szemeid,

magadhoz húzod vérző, kifosztott hazád,

tudom mennél, ha háború volna,

meg van még a régi kaszád,

…de te nem, te nem ölnéd magyar testvéreid.

Üvegszilánkot sírnak a szemeid,

mikor a bordáid íve alatt doboló szelencéd nyitod,

benne a szerelem s ezernyi féltett titok

téli tavak szakadó rianása súlyával sajog,

…szempillád alá az álom félszegen tántorog…

Kopott asztalon,

arcod üvegszilánkra hajtva pihensz,

a földön térdelő, összegyűrt mondatok,

az álom s az ébrenlét közt egy sóhajon lengsz,

már várnak rád az éhes papírlapok.