Fekete falakra írtam

Repülésnek hittem

szörnyű zuhanás volt,

szemem íriszébe tört

az alkonyi égbolt.

Bíborkönny gleccser

fakó hó- arcomra

só barázdát szántott,

sóhaj leple terült

a megfeszült csendre,

a magány szakadékba rántott.

Denevér szárnyú emlékek

suhantak hangtalan,

mikor múltba járt a lelkem,

reszketve magamtól,

hozzám futottam,

mert a sötétben

senkit sem leltem.

Fekete falakra vérrel írtam verset,

Sajgó sorvég rímje keservesen csengett,

majd kondult, mint a harang kit vernek

mikor a lelkek az égi kapu felé mennek...

..most itt vagyok, a végtelen vers alatt

kezemben összetört remények,

halott múlt sebzett jelen maradt

 a jövőben már nem égnek a fények