Szabadság!

Megannyi nemzedék sóvárgott utánad,

imádság

kérte, hogy honunk füvén járassad lábad,

hazafi

kardpengék vágtak véres csapásokat feléd,

Petőfi

neked áldozta ifjún lantját  s az életét.

Szabadság!

Te elérhetetlennek tűnő délibáb,

szolgaság

vágyálmában lebegő édeskés honvágy,

békesség

szomjazott virágát mond hát mikor nyitja ránk,

Istenség,

hányszor zuhan vissza egedből tört „miatyánk”?

Szabadság!

Mond, mért vagy az ember fekete báránya?

Kapzsiság

tipor, ha üres a háború oltára,

becsület

nélküli világban kiszárad hintett magvad,

gyűlölet

gyomja burjánzik, eléri újra a nyakad.

Szabadság!

Gyere, hozd a sátorfádat, itt van, helyed!

Magyarság!

Tedd össze végre honi jobb és bal kezed,

büszkeség

hit, összefogás kovácsolja e nemzetet,

áldassék

Arad mártírjai s minden lét mi elveszett!