Feketébe öltözik a szürke,

nincs naplemente ezen az alkonyon,

felhők alatt közel jön a messze,

köd folyik át a meztelen bokrokon.

Csend csobog, árad, körbezár lassan

leszek a közepén: dobogó sziget,

de egy emlék a hallgatásba csobban

gondolat körgyűrű hulláma reszket.

A múlt ablakán gyönge fénysugár

a hunyorogva járó emlékezet,

beles, de csak málló képeket talál,

minek keresni, mi régen elveszett?

Könnyeim kutatom, karom tárom

Keserű érzés most újra rám talál:

Mikor karodon vénád nem találom,

s injekció nélkül rád tör a halál.

Hányszor is szúrtam, hogy megmentselek?

Csak az Isten lehet a tudója,

….sejtettem, így sokáig nem lehet

de még gondolni sem akartam róla.

Feketébe öltözött a reggel

elkésve rogytam halotti ágyadra,

felhőtlen ég alatt könnyem tenger,

pont került ezernyi fulladásodra.

Papír csendet tépi a fájdalom

szürke ködbe zilál a lélegzetem,

úgy ég itt benn, sajog, de oly nagyon:

csak hideg sírod keresztjét nézhetem.