Ősz csókjától piruló levelek

tengerében járok,

fölöttem fellegek,

mellettem árok,

léptem alatt felnyögő

elkorhadt ágak

halk reccsenéssel súgják,

vége a nyárnak.

Sárgabarna gaz között kószál a szél,

meg-megállva,

mint ki keresgél,

úgy simít a sárgászöld füvön,

majd dühös iramban elköszön.

Kopár néma most a táj,

csak egy varjú ki egy rögre száll,

fekete tollát csőrével fúrja,

s károgó szavát egyre csak fújja.

Útjába a Nap lassan belefárad,

árnyékok támasztják az út széli fákat,

alkony terül, mint sötét szemfedél,

ég alján hosszan vöröslő vérszegély.

Milliárdszemű éj figyeli léptem,

ahogy a deres mezőből éppen kiértem,

s kezemet mélyen eldugva zsebembe,

dideregőn búcsúzom a  Holdtól sietve.