mint anya

ki ölében hordozza

holt gyermekét

becézve csitítva

mintha élő volna

úgy öleli ujjam

tollam kiszáradt

testszellemét

s várja hogy a szavakat

papírra sírja

kék könnye áztassa

a régvolt fa

lapokká préselt törzsét

betűkbe görbült versima

mintázza újra évgyűrűjét

legyek egy a múlttal

s a jelent e penna fesse

a jövő hogyha szárnyal

lelkem elérhesse

de hiába már az óhaj

gyönyörű tollam halott

szemfedele legyen a sóhaj

mi orkánként a hideg földhöz csapott