Talán majd ma eldobom a tollam,
keserű erővel kőhöz vágom,
hiszen nincs már semmi, hogy leírjam
víg kedvem sincs, vagy csak nem találom.

Ha tintája a földet kékre festi,
akár halott remény kicsordult vére,
talán majd agyam az írást felejti,
ihlettől, rímtől szabadulok végre.

Mára kín lett a vers, mi fejemben verdes
hisz már megszületése előtt rég halott,
lelkemnek szószele legyen nyugodt, csendes,
de ne fájjon, ha a költészet itt hagyott!

Talán sosem volt velem s az enyém
a líra tolla, a múzsák csókja?
Giccses badarság minden költemény,
s csak a betűknek voltam bolondja?
… tudom, gyémántok között, voltam én a szén.