Ember!

Szemed a csillagok honát

fürkészi, kutatja,

titkokra éhezve

falod az éjszakák sorát,

távcsöved hatalmas szemét

fényévekre nyitja,

 befal minden fényt s frekvenciát.

De TE?

Egyre beljebb vágysz,

az ismeretlent faggatod:

Hol egy nagyobb hold, bolygó,

min az élet virul vagy épp elkopott?

Az üstököst,

Isten eldobott kövét

bámulod, ahogy izzik csóvája,

s távolba nézve már

ÉSZRE SEM VESZED,

fogy a FÖLD,

 szemfedéllé lesz

elolvadt sapkája.

Ember!

Hagyd az ég hódítását,

Hisz TE leszel

maga a csoda,

Ha túléled önmagad pusztítását,

S lesz itt lenn, a jövőnek otthona!