Az Urál vettette árnyékát a tájra,

hol a magyarság szent bölcsője állt,

sámán dobok hangja bújt az éjszakába

révült ritmus szellemvilágba szállt.

Az éj fekete papírján ezüst pecsét

a telihold korongja ragyogott,

csillagfénnyel írta örök szerződését

az élőlény s ki az égben lakott.

A legelőt, szülőföldet s az őshazát

egy nap mind-mind maguk mögött hagyva,

lovak cipelték  harcos népünk otthonát,

cserélték tóéletük, folyóra.

A nemzedékek hosszú századokon át

vándorok hazátlan létét élték,

sorsára hagyva Etelközt, Levédiát

egy új haza dús földjét remélték.

Kárpátok íve ölelte mezők, folyók

ez lett a hely, hol szép honra leltek,

vérből vértestvérek földet kioszthatók,

vezérek s tisztelt nagyurak lettek.

Majd a sámán dobokra rátört a végzet

az égig érő fa földre zuhant,

a hitvilág kereszt árnyékában égett,

de hamujában új vallás fogant.

A fejedelmi cím, királyiba váltott

a testvér hű szolga székébe ült,

s volt, hogy a hatalomért kardot kirántott,

s a penge testvér szívébe merült.

Bajban, vészben, szörnyű háborúkban mégis

vált vállvetve egymásba karolva,

védtük hazánkat, ha leszakadt az ég is

fiaink életét elsodorva.

….Elmúlt azóta ezer év, megannyi lét

dúlta földünk, tatár, török, német,

büszke hazánkat Trianon szabdalta szét,

de sok magyar idegenbe ébredt!

És mivé lettünk, hisz magyar magyarra tör,

vezéreinknek szerződő vére,

hatalomért, pénzért ölő kegyetlen tőr,

lyukas garas sincs becsületére.

Míg a huszonegyedik századhoz értünk

kincseink az úton odavesztek

üres lett zsebünk, sivár a lelkünk

a vezérek veszett rókák lettek.

Ránk terülő ábránd a demokrácia,

mit hasztalan egyre csak kergetünk,

becsület kell csak s az igazságnak szava,

mire adhatunk és építhetünk.

….Kárpátok árnyékát festi már hajnal

hol az ököl tenyérré csendesül,

egymáshoz lép ajkán a nemzeti dallal

a nép, s végre MAGYARRÁ egyesül.