Voltam kopár hold

a  fekete

semmibe zuhanva,

sarkamban loholt

a fénytelen félelem

s hidegét

reám hajította.

Deresedő kedvem

egykedvű lelkembe szúrt,

s a magány szele

tombolva, egyre csak fújt.

Majd a derengés

koptatta éjszaka

végtelen falát,

kinyíló napkehely

bontotta, felém ontva

fényillatát,

s zuhanásom

kábult keringéssé csendesült,

jeges derem olvadt,

s a magány vad szele elült.

Rátaláltam tündöklő

Napomra,

melege átjárt, reményt

növesztett sugara,

kopár holdból nyüzsgő

Föld lettem,

csengő patak lett a kedv

mi robog bennem,

szívemben boldogság sarjadt

s ott a közepén,

egy virág bimbóját nyitotta ki

a lelkem és a fény.

E virág lett napom-éjjelem

benne az élet s az értelem,

a viruló áhított szerelem.

Pörögve földre hullt

a vágy álomruhája

valóság vitte érintésem

a tüzes puhaságba.

…………..

Lángoló föld lettem

kit száműzött a Nap,

a csalódás füstje

marja a torkomat,

zuhanok

lobbanó lángom

üstökös csóvája,

majd a csend

karmát lelkembe vágja,

a magány szele

már szedelőzködik,

kopár hold zuhan

az elmúlás kövére

s darabokra törik.