Ölelő szülőföldem voltál,

sokáig hazámnak hittelek,

hol már  csendesülni látszottak

a századokon dúló szelek.

De már tudom szegfű mostohám,

neked nem számít apró létem,

hiába ejti zokszavát szám,

ha jövőm s gyermekemet féltem.

Leírták nagyjaink egykoron,

hogy léted alapja a család,

tenyeredből mégis bősz pofon

fakad, pusztítva sok palántád.

Hullt apám munkás verejtéke,

kalászt érlelő szép földeden,

nagyapám áldott drága vére

folyt, hogy harcból  szent béke legyen.

Életemből másfél évemet

nem kérted, csak fegyverbe vitted,

kenyerembe szúrtad késedet,

a szelt adót jogosnak hitted.

Hazám, hazuggá lett mostohám,

most halld keserű éltű fiad,

ostorod nem kell, szorít a hám

vedd vissza fojtó reformodat!

Mert mit teszel, az önző, ostoba

előtted csak a vélt cél lebeg,

az utad rossz, nem visz sehova,

csak duzzad az éhező sereg.

Hazám, egykor bölcsőm ringató

légy belátó, tedd jóvá hibád,

Legyen igaz, hihető a szó

s nem lesz többé véres a ruhád!