Hegyesre faragta dárdáját a magány

ezen a zörgő avaros éjjelen,

kongó fészek alatt halott csalogány,

dárda suhog, ég veled szerelem.

Magányos fa kit hajlít a sors szele

emléked lehulló korhadó ág,

recsegés, ropogás a feledés fut vele

hiányod fejszéje mélyen törzsembe vág.

Lelkembe láncolt vágyak, álmok

jajszavát visszhangozza üres életem,

maradni e létben oly csekély az ok

pergőn dob szól, vesztőhelyre értem.

Vitorlából kendővé sorvadt reménnyel

könnytelen szemem befedem,

falhoz állok ezen a zörgő avaros éjjel,

miattad vagy érted áhított szerelem.