zablát tesz az ősz a szilaj napsugárra

fékezi égető, vad száguldását,

gyér dombtetőn csak poroszkálva

rozsda-sárga fűre festi az idő múlását.

a délutánnak még alig volt érkezése

hogy ráterüljön a színesedő tájra,

máris eljött száműzetése

alkony fekteti a napot bíbor ágyba.

csillagok vacognak a meztelen égen

sopánkodó fényeiket hullajtják,

lelkem köztük bolyong a végtelen téren

a magány tüskéi egyre csak karcolják.

testem visszarántja, bilincseit rakja rá a lét

s egy vonal kerül bensőm falára,

emlékeim a földön szanaszét,

itt hagyom őket végleg nemsokára.