Hó borította hegycsúcsok között,

Hol fenyők ágán hintázik a Tél,

Árva fecske zihálva röpködött,

Tollruháját tépázta a szél.

Mondanák sokan:”Ostoba madár!

Zord szirtek között ugyan mit keres?

Puha fészket, társat úgysem talál,

Csak a halál házán lesz néki eresz!”

Száll a fecske egyre magasabbra

Sebzi szárnyát az éles sziklaperem,

Sírós már egykor csicsergő hangja,

Vörös vér csorog a mély sebeken.

Hegytetején áll a Nap bíbor a fénye,

Gyászszalag fölötte a vékony felhő,

„Ki magányba fut, s elfogy reménye

Az élet ül sírjához, hangja lesz kesergő!”