Szorongat az elmúlás
Egy szorongó érzés lelkembe csapódott,
Mint nyugodt tó tükrére a lelőtt madár,
Torzképpé maszatolva a felhő fodrot,
Hol biztos léptekkel sétál felé a halál.
A rettenet űzi minden gondolatom,
Rétisas ként csap le lényem síkján
Nincs bokor, hová létem bújtathatom,
Vérem csillan rám záródó karmán.
Fény dereng az ég távoli szögletén
Apró arcot fest elém a remény,
Véremből alkotott isteni teremtmény
Arca rám nevet, s élek benne tovább, én.
|