Kárpátok sziklái alatt végtelen zöld mezők,

Hol egymásba vágyó folyók andalognak,

Nyári fényben pompázó ezüstös szeretők,

Az Alföldön át csak egymásnak csobognak.

A Tisza a hajnal szép reményét hozza

Testében rejtve a virágzó kérész csodát,

A Duna az alkony vérző bíborát mossa,

Káprázattá festve medre hirtelen fordulatát.

Az első magyar király itt, ezen a tájon élt,

Kinek köszönhetjük ezer évünk s az államot,

Ki talán sírva ontott magyar testvéri vért,

Hogy megélje büszke nemzetünk a holnapot.

A Duna vizét bölcsen Tiszáéval keverte

A szövetség hüvelyébe tolta a nyugat kardját,

Pogány hitét, ősi isteneit rettegve temette,

Keresztet vetve követte Jézust, Isten fiát.

Az Alpok lábánál s hol székely kapuk állnak

Háláját rebegje minden szívében Magyar,

Imába foglalva nevét Szent István királynak,

Ki népünk forró egén volt éltet adó zivatar.