Erejét vesztő bíbor fény botorkál

A fák nagysága előtt meghajló fűszálakon,

Mint szeder vére úgy csordogál,

Vörösre festve a tájat az augusztusi alkonyon.

Vadgalamb röppen a vén hárs korhadó ágára

Elhullajtva tollruhája apró pihéjét,

S az belekezd szédítőn forgó táncába,

Majd eltűnik elérve egy sötét árny szélét.

Tücsök ciripel, s rá egy levelibéka felel

Szilva illatával jár felettük az álmos esti szél,

A föld egyre kisebb talán, mert letérdepel,

Amit a hullócsillagos égen sárga telihold kél.

A mindenség kápolnája teljes pompában ragyog

Csillagképek ékítik a végtelen kupolát,

A fellegek lebegő fodorral díszített ablakok,

Angyalok figyelik rajtuk át, e lélegző földi csodát.