De a torlódó fellegek törték karcsú derekát,

A sötétség karja magához ölelte a sírkeresztet.

A temetőn szétterült a csend, mint végtelen vászon

S fakó képeit vetíti rajta a csapongó emlékezet,

Hányszor néztem már végig álmatlan éjszakákon,

Letörölve végül az arcom dombjára felülő könnyeket.

Szél simít hajamba, semmivé foszlanak a képek

Egy távoli pacsirtadal tépi szét a csend vásznát,

A fejfán lévő képre búcsúzon hosszan felnézek,

Szétnyíló felhők közt fény dereng, talán valaki lát…..