Mikor az éj csillag szeplős egével rám hajol,

S cipekedő szellő görgeti felém a fák illatát,

Szívdobogásom lelassul, már csak bandukol

A sápadt hold fényébe ejtem lelkem sóhaját.

Eszembe jut egy lobogó, karcsú testű fáklya

Kit körbe rajongott lényem az apró kis bogár,

Elkápráztatott csábítón táncot lejtő lángja,

S szálltam vágyva, hogy tüze majd körbe zár.

…Szétégett szárnyakkal zuhantam a tátongó mélybe

Lelkemen a csalódás rianása vágott örök vérző sebet.

Most állok remegőn, s visszanézek az elmúlt ezer évre,

S gondolataim végig simítják a felszakadó sajgó heget.