Fakuló szivárvány, lehulló virágszirom,

Kiégett házú, taszítva ölelő keserű hon,

Száradó, fekete iszapjában fuldokló tó,

Csöndbe olvadó, kimondott őszinte szó.

A magány füstjében fuldokló lassú halál,

Fészkében verdeső lángoló sólyom madár,

Lassított képkockákra bontott szétrobbanás,

Búcsúzó, erejét vesztett utolsó szívdobbanás.

Az elmúlás szakadékába zuhanó, fájó szürke lét,

Könny, mikor a fájdalom jege a lelket feszíti szét,

A csalódás kövén szilánkokra törő szép üvegkehely,

Fekete lyuk, mindent magába rejtő zord fénytelen hely.

A remény fényébe hulló könny s születő fekete szivárvány,

Lebegő álomoszlopáról ledöntött, porrátört elátkozott bálvány,

Nyári napsugárban fürdőző hófehér rózsa, mely hirtelen porba hull,

Ki már a közelgő esőt várta, hogy szomját oltsa s meghalt gyanútlanul.