Hányszor ültem búsan képzelt sarokban,

Mint lehangolt húrú ütött-kopott gitár,

Néztem a semmit, s ringattam karomban,

Sejtve, hogy nekem az élettől csak ennyi jár.

Majd jött a remény, rezgő délibáb kabátban

Rám kacsintott, szemembe fényeket lopott,

Ígért, kábított s elmerültem lódító szavában,

De hírtelen megrázott s újra sarokba dobott.

Ha jönne új remény, lengetve szép álmaim,

Már nem hinnék, csak ülnék sötét sarkomban,

Hisz rég eltemettem kicsorbult tört vágyaim,

Csak múltam szorítanám, remegő markomban.