|
Fagyott könnyeim
Fagyott könnyeimet fűzöm,
Véknyuló remény fonalamra,
De fehér zászlóm már tűzöm,
Egyre növő, gond dombjaimra.
Emléked keskeny párkányon jár,
A keserű és a mézédes mezeje között,
De már nem időz csak, mint fénysugár,
Rám villan, simít, s tűnik a felhők fölött.
S maradok ebben az estfogyatkozásban,
Mit gyönyörű szép emléked néha-néha okoz,
De nem hiszek benned s az élet varázsában,
Már nem vagyok más, csak lezuhant fekete doboz.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
