A Tél puha takaróját vállára kapta

Az Északisark jégkapuját magára csukta.

A kikelet rügyeket bont az ébredező fákon

Virágport hord a szél, a színesedő tájon.

Egy kis falu rejtőzik, túl a dombok mögött

A Tavasz leheletével oda is, vidámság költözött.

Az emberek mosolyogva a mezőre indulnak

Égfelé tör az énekük, de vidáman dolgoznak.

Falu végén kerek erdő, szőke kislány benne

Álmodozva jár a fákközt, álmodik a szíve.

Elpirulva arra gondol ki lesz majd a párja,

Ugyan ki lesz az a legény ki karjaiba zárja?

Odafenn a hegyekközt, furulya szó hangja száll

Fa alatt egy juhászlegény, szomorúan muzsikál.

Szívhez szólón szól a dal, könnybe lábad a szeme

Van neki egy furulyája, de azon kívül senkije.

Keserűség a szívében földre hull a furulya

Lelkéből, mint vulkán tör ki, gyötört hangú sóhaja.

„Mért vagyok magányos, mért nem szeret senki sem

Szilánkokban álló szívem így dobogni képtelen.”

Sírás rázza megtört testét, erőtlenül földre hull

Vihar tombol a lelkében, mitől egész megvadul.

Minden gondolata felett egy fekete, lobogó

Búsan így kiált a szélre: ”Meghalni volna jó!”

Összeszedi erejét, s megindul a völgybe,

Hogy életét oda lenn búsan befejezze.

Hiába nyílik a szép erdei vadvirág

Nem érdekli őt már semmi, megcsalta a rút világ.

Ahogy nehéz léptekkel leért ő a völgybe

Szőke fürtök csillannak meg, a szikrázó fényben.

Csinos szőke kislány sétál, kecsesen a fák alatt

Szívében szerelmet szőtt ez a boldog pillanat.

Elfelejti életét, azt is milyen árva

Odalépett a kislányhoz, s így szólott hozzája:

„Kicsi leány ne szaladj el, ülj le ide velem

Hagy meséljem el neked, mi bántja a szívem!”

 Szőke kislány ahogy, gyötört arcát látta

Leült mellé a pázsitra, mert biz, megsajnálta.

Órákon át beszélgettek, csak egymásra néztek,

Minden bút és bánatot gyorsan elfeledtek.

Szőke leány kicsi keze a legényébe simul

Forrón átölelik egymást, és szívük kigyúl.

Mint a sárga holdsugár oda lenn a földet

Úgy árasztja a szerelem a két fiatal szívet.

Mikor a nap nyújtózkodva, a hegyek mögé nyugszik,

A lázban égő kétszerelmes, hosszan elbúcsúzik.

Megbeszélik, hogy ezentúl mindig találkoznak

Még egy utolsó csók, és haza indulnak.

E nap után, mindig együtt jártak

Együtt örültek a mezőn, a nyíló vadvirágnak.

Kéz a kézben járták a hegyeket, a völgyeket

A szerelem, mint a tenger karolta át szívüket.

Fényes nappalokon, lázas éjszakákon át

Egymás ajkán csüggtek, mint levél a fán

Kerek tó nádas partján tervezték az életet

Rakosgatták egymás mellé a mesebeli képeket.

Egy borús reggelen, mint a villám becsapott

Házuk felé megtört arccal, öreg postás ballagott.

Levél van a kezében s rajta hazájának címere

Háború van az országban a fiúnak, kell mennie.

Szőke kislány sápadt arcán, mint a hegyi kis patak

Térdre esve indult el a fájdalmas indulat.

Hull a könnye, mint a zápor nem érti az életet

Mért viszik el a szerelmét, hát boldog ő nem lehet?

Másnap reggel az állomás fel van lobogózva

A sok ifjú bátor harcos, most indul a frontra.

Füttyszó zúg a levegőben, indul már a hadsereg

Az állomás túlsó végén szőke kislány integet.

Rég elment már a szerelvény nem látszik a füstje sem,

Csak egy szőke leány áll még a végtelen síneken.

Szeme piros a sírástól, arca, mint a hóvirág

Egyedül van újra szegény s ellene a vad világ.

Ágyú dörög, kard csattog, mostoha az anyaföld

Az egykori békés világ, halálthozó arcot ölt.

Lövészárok védelmében juhászlegény üldögél

Kezeiben megviselten egy féltve őrzött kis levél.

Szőke kislány írja benne, hogy hiányzik őneki

Minden este őrá gondol, és igazán szereti.

A levelet összehajtja, zubbonyába beteszi

Nézi a fekete földet, és a szemét dörzsöli.

Álmaiból riadókürt villámként költi fel

Támad az ellenség, fegyvert fel, menni kell!

Vér borítja már a földet erősödő csatazaj

Golyó röppen a szívébe, életének vége van.

Csata után eltemették fejfája a fegyvere

Mint egy letépett levél, ennyi volt az élete.

Nem szól már a furulyája, oda fenn a hegyeken

Szegény juhászlegény már örökre megpihen.

Szőke kislány egyik reggel kapott egy levelet,

Feketén az állt benne: a szerelme elesett.

Mint kés vágott szívébe a borzalmas pillanat

Elszállt minden szép reménye és ő, egyedül maradt.

Nem tudja elhinni, hogy meghalt az ő kedvese

Feje fölé tornyosult már az ég összes fellege.

Kirohant a házból át ismeretlen tájakon

Míg a lábainál nem volt egy szomorú sírhalom.

Szólongatta kedvesét a sírhalomra ráborult

De csak csend volt rá a válasz, fájdalmasan feljajdult.

Megfogta kedvesének elátkozott fegyverét

Szurony villant a kezébe, szétzúzta hű szívét.

A tavaszi fénysugárban egymás mellett két fejfa

A kikeleti szellő búsan, e szavakat dalolja:

Itt nyugszik két szerelmes, kik sokat szenvedtek

Nem örülnek többé már a virágzó mezőknek.

1989.