Ma lehajoltam egy apró mezei virághoz,

Ujjam hegye puha szirmait simogatta,

Egy régi érzés párosult finom illatához,

Mely a fátyoltalan múlt arcát mutatta.

És röpültem az időn át, bún s gondokon

S megérkeztem ide, e szép mezőre,

Még pehely sem ült gyermeki arcomon,

Még hittel néztem a rejtőző jövőbe.

„Mezítlábas, csillogó szemű kis kölyök

Ki rácsodálkozik egy szép virágra,

Lelkében szivárvány fényű szép körök

Lebegnek, a kehely mámor illatára.

Ami ott jövő, az itt fájón borzongó múlt,

S az arcon már elmélyülő vonások,

A szivárvány kör már rég a földre hullt,

Lélekben gondok, a szúrós bogáncsok.”

Az idő lép az élten is át, szüntelen szalad,

De ha még örülök e kis virágnak,

Akkor még van remény, ha derű fakad,

Még tudok hinni e lódító, hazug világnak!