Megjött az Ősz, s ecsetét elővette,

Tarka színeket festett a falevelekre.

Sárgát kavart, hol gyönyörű vöröset

Rajzolt sok-sok apró narancsos köröket.

Szebbnél szebb színek olvadtak egymásba,

S lett az erdő a szivárvány pompás földi mása.

Kéklő égen bárányfelhők között,

Ezernyi fecske cikázva körözött,

Készülődnek lassan indulnak az útra,

Szólítja az ösztön őket a tengeren túlra.

Rájuk szegezem fájó, bús szempillantásom,

„Gyertek Tavasszal, csicsergő ezernyi barátom!”

Szél támad fel, az avarba belefúr,

Tudja nem sokára Ő lesz itt az úr.

Fölkap egy levelet, s meg is forgatja,

Roppant erejét Nékem ekképp fitogtatja.

Mosolyogtam magamban: Ez aztán az erő!

De eszembe jut mikor hatalmas fákat tépett ki Ő!

Haza indulok apró andalgó léptekkel,

Keverem a jelent a múltbéli képekkel,

Eszembe jutnak rég feledésbe merült arcok,

Történetek, lelkemnek kedves meghitt pillanatok.

Az őszi természet szépsége szomorúsággal keveredik,

Mert az idő, mit Nékem kiszabtak egyre gyorsabban telik!