Fújdogál az őszi szél, fázósan összebújnak a fák

A csillagok pislákolnak, mint gyenge fényű gyertyák.

Nagy a hideg, a Göncöl szekéren elkelne egy ponyva  

A távolabbi csibéit a Fiastyúk féltőn, magához húzta.

A pirkadat egyre késik, ébredni neki sincs kedve

Lassan költözik a rózsaszín, a kelő fellegekbe.

Reggelente beszökik, s leteríti deres paplanát a tél

Majd menekül ha jő a nap, de fenyeget, visszatér.

A tóvizén hidat képez a felkelő nap fénye,

De összeomlik hirtelen a hideg szél kezébe.

Kicsi őz suhan a pihenni készülő mezőn,

Majd körülnéz, a szemközti dombtetőn.

Amit lát nem vidám, üres, kihalt kopár táj

A vetésen feketében ide-oda varjú száll.

Bokrok a fák mintha nagy melegük lenne,

Álldogálnak mozdulatlan, ruhájuk levetve.

Vastag törzsek, vézna gyönge ágak

Nem érzik hiányát a levetett ruhának.

A rideg, zord világról tudomást sem vesznek

Mély álomba merülve, hosszan megpihennek.

Míg a tavasz nem kopogtat, szemük le lesz zárva

S én várok türelmesen az ébredő, ezernyi csodákra.