Egy sárga lehulló falevél

Pörögve zöld fűre szállt,

Tenyerembe vettem lassan,

A nap vöröslő fénybe márt.

Az est árnyékos fák közt

Bujkál, s toporogva várja,

A nap leguruljon a végtelen

Rózsaszín kék szakadékába.

Fának dőlve múltba lépek,

Vörös Napba bele nézek,

Sebek nélkül egyre vérzek,

Lángtalanul széjjelégek.

Összenézünk Én és a Nap,

Hideg szél fúj, belém harap,

Égszéléről korong zuhan,

Itt maradtam csak Én, magam.

Fénynélküli sötét éjben

Lábam nyomát földre rakva,

Elsüllyedve lélek mélyben,

Múlt súlyától tántorogva,

Elindulok szívem nehéz,

A derű most hol lehet?

Fájó képet miért idéz

A csapongó emlékezet?