Szívemben legbelül van egy csöndes szoba.

Fájó emlékeim gyászos, szomorú temploma.

Ha néha lecsendesül életem folyton kavargó vize,

Leülök e szobába, sorra veszem kik költöztek ide.

A régmúlt csomagoló papírjai között kifakult kép,

A nagyapám állt meg oly magasan, a házunk előtt épp.

Arcát homály fedi, mint tükröt a finom por

Csak sapkája van, kopott surca, ahogy átkarol.

Ennyi csak mi megmaradt, ennyi a nagyapám

Elment és nem köszönt, ennek harminc éve már.

S a szobában egy másik fő helyen

Drága keresztanyám emléke pihen.

De sokat voltam nála, mert éreztem szeretett

Kedves volt s becézett, ha térdére felültetett.

Mutatott sok színes virágot kinn a zöld mezőn,

Pitypangból fűzött láncot, egy kicsi dombtetőn.

De az élet nem volt kegyes, bár mennyire szerettem

Elment ő is, nem búcsúzott, s most itt van a szívemben.

Keresztapám kit ugyanúgy szerettem, hisz ők egyek voltak

Nem bírt nélküle hosszú időt, s érte is a harangok szóltak.

De a harangszó nem pihent. Újra kezdte gyászos énekét,

Tompa hangján fájón búcsúztatta, testvérbátyám lelkét.

Eldobta életét, kioltotta a drága lángot

Pedig telet, csak tizenkilencet látott.

Mikorra színét elkoptatta a gyász s fájdalom

A halál újra festé egy szomorú alkonyon.

Nagymamám, kinél telt az egész gyermekkorom

Meleg ráncos kezét, de nagyon hiányolom!

S ahogy emlékeim végére érek lassan,

Hull a könnyem, hull nagy patakokban.

Mert látom őt, kivel feketerigó feleselt a fán

Kiért a szívem megszakad, drága édesapám!

Hirtelen szólította az ég, elköszönni sem tudtam,

Halotti ágyánál órákig, térdelve zokogtam.

De itt van benn a szívemben, hajnalban, délben

A nappalok nagy zajában, az éjjelek csendjében.

Az emlékezés gyertyája ég, lángja lobog szüntelen

Csak szobámba ne jöjjön, ne jöjjön be senki sem!!