Szél jár a fák között, lehelete jég

Arcomba fúj, lelkem is remeg,

A hold arca sápad, kékül az ég,

A bokrokon ébredező veréb sereg.

Álmosan a Nap egy felhőbe bújik,

Aludna, de takaróját cibálja a szél,

A vörös felhő lassan lábára csúszik,

A fehérlő mezőn felragyog a dér.

A fákon hatalmas szétterült feketeség,

Mintha az est itt maradt ruhája lenne,

Varjak ülnek, kárognak: Nincs eleség!

S indulnak, a földön árnyékot növesztve.

Csend sétál a mezőn, s a kezét fogva

A hallgatás együtt lép hangtalan vele,

Csak állok mozdulatlan, kissé vacogva,

Épp hogy hallatszik, lélegzetem nesze.

A távolba nézek, de nem látom sehol

Hiába forgok, kutatva az ég peremét,

Csak tudnám, hol jár, merre bandukol?

Nem hallom a Tavasz közelgő énekét.