Valahol az égi fénylő hegyek tetején

Hol a csúcsokon kéklő tisztaság lakott,

Egy lélekforrás születet s benne a fény

Ismeretlen járatlan út irányába mutatott.

Halk csobogással indult, szirtek vigyázták,

Mint oltalmat adó hatalmas bástya falak,

Majd hatalmas árnyékú örökzöld fenyőfák

Méz sárga, gyantás törzse mellett haladt.

Az elmúló idő a forrást patakká nevelte

Teste már él, benne algák, ficánkoló halak,

De a sors durván beledobott kövekkel verte,

S halkan lépő folyó lett a fürgén futó patak.

A mederben puha iszap, benne a múlt pihen

S ha felkavarja az emlékezés heves sodrása,

Felvillan a gyöngyöt rejtő kagyló szerelem,

Nyílik s édes borzongássá lesz a folyó hulláma.

De holt csigaházú álmok is hevernek ott lenn,

S kibújik belőlük a vaskezű kegyetlen fájdalom,

A rég még mindig úgy fáj, sajog akár a jelen

Áttűnik, mint erős toll nyoma a vékony papíron.

Fiatal léptekkel jár fölötte az örök idő,

Mögötte múlt kavarog vánszorgó a jelen,

A vén folyó az elmúlás szakadéka felé lépő,

A jövő, ha van, már oly apró s jelentéktelen……