Akácfa ágán a zúzmara bíborba öltözött

Gyönyör gyöngy ragyog a lelki füzéren.

Csábít a napfény, érzem indulnom kell,

Csalfa sugár belém karol, s a jégre vezet,

Szívem ágára egy érzés röppen, s énekel,

De kelti az erdők mélyén szunnyadó szelet.

Pillantásom a Nap áhított arcára tapadva

A feszült jégen húz, léptem egyre szaporázza,

Varjú lebben, rohanó léptem a havat kavarja,

Ébren álmodom, s nem riaszt fel a tó rianása.

A zúzmara megremeg, s a mélybe hull

Lábam alatt megnyílik a szilánkos jég,

Hangtalan elnyel a víz, s tűként húsomba szúr,

Utolsó pillantásom a kihunyó Napba ég.

Az elmúlás s a lét küszöbén megállva

Még születik egy utolsó apró gondolat,

„Nem éghettem el ajkad szikrázó csókjába,

De boldogság volt érezni, forró fényhajad.”