Felhő karok fojtogatják a delelő napot

Még ki tör néha egy-egy sikoltó sugár,

De vége már, az ég fekete jégé fagyott

S a szél fákat hajlít, levelet tép, s dobál.

A szeszélyes tavasz vacogó őszt játszik

S ott fenn a soványodó fellegek között,

A nap eldobta fényeit, s nem pompázik,

Haldoklón fehér, sápadt holdnak öltözött.

Rám tört hirtelen egy szorongó fura érzés

Bennem jár föl s alá vas pátjait zörgetve,

Távol vagy hiányod fáj, nagyot nő a féltés,

Minden pillanat szeg, érted aggódó lelkembe.