Felhő házak tövén szűk égi utcán,

Magányba karolva néz reám a hold,

Tompa fényű csillag hunyorog némán,

A táj elborít lassan, s magába húz, felold.

Nem vagyok több csak szobor, fekete árny

A múlt köti gúzsba bágyadt mozdulatom,

Emlékezés szívemhez bújik, nyílik a szárny,

Legyőzve a dacos büszke időt, haza utazom.

Ragyogó fény fogad, kedvenc hársfám virít

Legfelső ágán megbúvó szerelmes gerle pár,

Szelíd szellő futkos, de lassítva hajamba simít,

A bodza bokor integet tövén délceg fácánkakas áll.

Mezőn szárnyalok, s úgy nézem a kamillát, bogáncsot

Mint más a ragyogó aranyat, tündöklő ékkövet,

Mert nekem kincsek ők, lélegző eleven gyémántok,

Köztük nőttem fel, lényük lelkem ruhájában szövet.

Eső csapkodja arcom, a múlt hirtelen a jelenbe vet

A hold magára zárta fekete függönyös égi ablakát,

Közelgő vihar előre küldte harcosát, a bősz szelet,

Ki magával hozta a múlt, s a jelen édes hársfa illatát.